Bild: Hogy érzed magad Bill?
Bill: Nos, voltak jobb idők is az életemben, de minden ok. Boldog vagyok, hogy túléltem. De még mindig félek a hangom miatt és a következményes károktól is. Az egész életem a hangom körül forog. Nem igazán szenvedek, úgy gondolom.

Bild: Volt valami élményed a műtét során?
Bill: Nem sokkal azelőtt, hogy megkaptam az érzéstelenítőt, az orvosok körülöttem álltak a kezdet előtt, egy kicsit kezdem beszarni (magyarul ezt jelenti, bocs -.-"), olyan volt, mintha kábítószereztek volna, nem kezdtek el dolgozni, és egyszer csak elkezdtek operálni valahogy.  Az elmebeli képe, ott legyen valaki, hogy valaki körbevágja a torkodat, amíg teljesen magadnál vagy, nem egy rohadtjó dolog. Alig ezek után, az érzéstelenítők kiütöttek engem!

Bild: Milyen érzés volt ezek után látnod az ikertestvéredet, Tomot?
Bill: Amikor Tom meglátogatott az akut szobában, akkor ott volt még mindig egy óriási varrat, hogy álljon a csepegés, ami be volt ragadva a karomba. Nekem, és Tomnak van egy iszonyú tűfóbiánk, és kemény volt szorítanunk, és támugatni a nevetésünket - és szomorú voltam, hogy nem tudtam megnevettetni. Mellesleg egy szánalmas zöld főkötőt viseltem, és egy szörnyű fehér sebészetruhát! Úgy néztem ki, mint aki épp most ugrott ki egy kevés szaros kórházi szappanból.

Bild: Milyennek találod mostanában a napjaidat?
Bill: Most nézem a filmet 'Interjú a vámpírral'. Amikor nem nézek Dvd-ket, Tom itt van velem, egész idő alatt pontosan tudta, hogy mit akarok mondani. Ha valaki kérdezett valamit, csak adtam Tomnak gyors pillantást, és válaszolt helyettem, majdnem ugyanazt mondta,amit én mondtam volna. Tom nélkül valószínűleg elkopna a kezem a sok írástól

Bild: Milyen gyakran kell még klinikára menned?
Bill: Még néhányszor ellenőrzésre kell mennem, aztán kezdődik a hangrehabilitásom.